Hetedik E-mese

Csak meg kellett volna állnom!

Csak meg kellett volna állnom,

s az egóm mögül kilátnom,

ha én ezt akkor megteszem, és ott vagyok a jelenben,

talán nem csak észreveszem, de tudatosul is bennem,

hogy a néni ott mellettem, szakadt kerekesszékében,

az utca minden szennyében, összes saját testnedvében totál magatehetetlen.

Már hetek óta lehet… S, hogy alig van magánál…? Az nem tűnik föl senkinek, merthogy mindenki odébbáll….

"Utcabútor" a lift mellett... Elmegy mellette a tömeg…

Talán, a nagy rohanásban,

rápillantanak néhányan,

páran meg is botránkoznak,

émelyegnek, undorodnak,

s távolodva így morognak:

"Fertőzést fogok itt kapni!

Hogyan lehet ezt így hagyni…?

Tegyen valamit valaki…"

Mások szintén odanéznek,

ők nem morognak. hüledeznek,

vagyis inkább meghökkennek.

Szegény néni! -mondogatják.

Ezt elképzelni sem tudták!

Ők ilyet nem engednének,

csak most épp nagyon sietnek.

Meg hát úgysem segíthetnek.

Az egészhez nem értenek.

Hogyha belenyúlnának, biztosan kárt okoznának.

Így aztán mit tehetnének?
Legjobb lesz, ha épp úgy, mint én, "fénysebességgel" lelépnek…

Úgy bizony. Én is ezt tettem. Arctalan tömeggé lettem.

Azóta rosszabbul alszom.

Folyton keresem az arcom,

de csak a néniét látom.

A néniét, akit otthagytam, egy koszos lift ajtajában,

kiszolgáltatva teljesen, a saját végtermékében,

aztán gyorsan elrohantam,

mondván, most sürgős dolgom van,

s aki tán még most is ott áll,

de már biztos, nincs magánál.

Mégis érzem, néha rám néz, s azt kérdezi: "Hová mész..?
Hogy mit kellett volna csinálnom…?
Csak meg kellett volna állnom, és némi időt rászánnom,

hogy ezt a pár számot +36 1 338 41 86/ 1, 104 tárcsázom,

amit látok, azt elmondom,

azután pedig megvárnom,

míg a szoc' munkás, vagy a mentős,

egy olyan hétköznapi hős,

aki az ilyesmihez ért,

megérkezik a néniért.

Ha megállok, most nyugodtan élnék, abban a tudatban,

vagy inkább illúzióban,

hogy "valaki tőlem is kapott, ki, tudja. mennyi új napot",

s az új napokkal tán esélyt,

hogy mostmár észre is vegyék,

míg meg nem gyógyul, kezeljék,

aztán olyan helyre jusson, ahol

már nem "utcabútor",

hanem fáradt, idős néni, és ahol a joga mellett, módja is lehetne élni…

De az illúziókban nem hittem,

meg aztán épp rá sem értem,

ezért hát, semmit sem tettem.

Egyszerűen továbbmentem,

és nézd meg, mi lett belőlem….

Évekkel később itt ülök, és egy laptopot püfölök.

Ezt a hosszú izét írom, és néha már alig bírom.

De muszáj lesz megcsinálnom, különben a nénit látom.

Látom az arcát, á szemét,

ahogy egyenesen rám néz, és azt kérdezi: "Hová mész…?"

Ha te nem akarsz így járni,

nénik, bácsik arcát látni, akiknek nem segítettél,

mert éppen "nagyon siettél", nos csak meg kell néha állni, ha kell, néhány számot +36-1-338-41-86/1, +36-1- 338-41-86/2, 104 tárcsázni, s a kiérkezőket megvárni…

Hogyha így teszel, biztosan nem jársz hozzám hasonlóan.

Sőt, ha ezt olykor megteszed, még az is könnyen megeshet,

 hogy megmentesz néhány életet!

Rusznák Emese